Az járt oda, aki kottát is tudott olvasni

A nemzeti könyvtár gyűjteménye alapításáról kezdve tartalmazott zenei dokumentumokat. Széchényi Ferenc és zenekedvelő családtagjai is gyűjtöttek és adományoztak zeneműveket a könyvtárnak. A 19-20. század folyamán számos könyvtárőr és könyvtáros tartotta szívügyének a zenei anyagok megőrzését, gyarapítását. Az önálló Zeneműtár létrehozásának gondolata már a 20. század elején megformálódik, és végül 1924-ben, hosszas előkészületek után alakult meg a könyvtár Zenei Osztálya.

A kötet szerkesztője, Kelemen Éva hosszú ideje foglalkozik a közel százesztendős gyűjtemény történetével. Kutatásaihoz most az oral history egyik ismert műfaját használta fel: egykori munkatársakkal készített személyes interjúk segítségével gyűjtött újabb adatokat, eleven emlékeket. Ezeknek az interjúknak közreadása képezi e kiadvány gerincét. A szerkesztett, olvasmányos beszélgetések során megelevenednek a Zeneműtár egykori mindennapjai, és iratokból ki nem olvasható új összefüggések tárulnak fel. Az interjúk készítése során az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy-egy szakmai életpálya olyan szorosan összefonódott az interjúalanyok személyes, korszakbeli és időnként politikai vonatkozásaival, hogy a visszaemlékezések korántsem csupán a zene- és könyvtártörténészek érdeklődését kelthetik fel, hanem számot tarthatnak a korszakot kutató művelődéstörténészek és a nagyközönség figyelmére is. Az interjúalanyok mindegyike – Eckhardt Mária, Falvy Zoltán, Hamburger Klára, Somfai László és Vavrinecz Veronika – az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában kezdte pályáját, közülük többen is a hazai és nemzetközi zenetudományi élet elismert szakembereivé váltak. Eckhardt Mária és Hamburger Klára a Liszt-kutatás, Somfai László a Haydn- és a Bartók-kutatás, az interjú készítése után nem sokkal elhunyt Falvy Zoltán pedig főként a magyar középkor zenei emlékeinek kutatása terén alkotott maradandót. Vavrinecz Veronika, a Zeneműtár nyugalmazott vezetője a zenei könyvtártudomány valamint a hazai és nemzetközi zenei forrásfeltárás neves szakembere lett.

Az interjúkat Kelemen Éva két korábbi tanulmánya vezeti fel, az első a gyűjtemény történetének egy rövid, ám annál fontosabb világháború előtti szakaszát (1929–1934) foglalja össze. A második írás az 1945 utáni újjáépítés és konszolidáció éveiről, Vécsey Jenő 1966-ig tartó fáradhatatlan tevékenységéről ad számot. Ez utóbbi pedig valóban szorosan kötődik a visszaemlékezések alanyaihoz, izgalmas hátteret teremt az interjúk mögé